Könyvajánló – David Shambaugh: Ahogy a nagyhatalmak találkoznak

Kevés olyan alkalmam volt eddig, mikor valami olyan ismeretterjesztő könyvet olvastam, melyről alig volt háttérismeretem. Azonban mire e műnek a végére értem, nem csak egy szegmensre sikerült rálátnom, hanem megértettem a délkelet-ázsiai térség jelenlegi szerepét a nemzetközi kapcsolatokban. 

David Shambaugh elismert kutató, aki több évtizede szakértője Kínának, illetve Délkelet-Ázsiának. Három év munkáját fektette a könyvbe, amelyet nagyrészt saját tapasztalataira és helyszíni kutatásainak eredményeire alapozott. A könyv maga 337-oldal, de felér egy délkelet-ázsiai lexikonnal, amely empirikusan bemutatja az ASEAN tíz országának szerepét és történelmét, továbbá helyzetüket a két nagyhatalom – Kína és az Egyesült Államok – között. A mű felér egy nagyon alapos történelemkönyvvel, melyet olyan olvasmányos stílusban, saját képekkel és adatokkal színesítve ad át a szerző, hogy mindenképpen alapműnek tekinthető a témában.

A könyv kiindulási alapja az Egyesült Államok és Kína jól ismert, minden területre kiterjedő, be nem határolható „háborúja”. Ennek a gazdasági, politikai, ideológiai versenynek a színtere mondhatni az egész világra kiterjed, de történelmi viszonylatok miatt is Délkelet-Ázsia a legérdekesebb régió mind közül. A térség tíz országot foglal magába, melyek az ASEAN szervezetben tömörülnek. A szerző kiválóan elemzi az egyes országok történelmi múltját és tárja elénk azon okokat, amelyekből kifolyólag ezek az országok a kolonializmus vége óta igyekeznek függetlenek maradni. A könyvben sokszor kitér az író arra, hogy az itt élők emlékezetében még kifejezetten erősen él a gyarmatosítás és a nagyhatalmakhoz képest való alávetett helyzet emléke.

A szerző külön nem tér ki a két nagyhatalom közötti egyéb versenyekre és ezek alakulására a  világban, ami nem is  szükséges, mivel jelen esetben csak Délkelet-Ázsiára koncentrálunk. Kína erős ütemben terjeszkedik, főleg gazdaságilag (ennek hatásait mi is tapasztaljuk), melynek első hulláma e régiót érinti. Pekingnek csak vissza kell tekintenie egy picit a múltba, hogy megtalálja azon indokokat, melyek alapján jogot formál a térség feletti befolyásra. Az ASEAN-országok Kína felemelkedése óta egyre inkább kezdenek, gyakran nyilvánvalóan is állást foglalni Peking mellett. Shambaugh úgy tartja, hogy a hűbéri rendszer ázsiai megfelelője, a tributárius,  kezd újból kialakulni az ellenállást kifejteni képtelen államok esetében. Szerinte Kína ezeket részben az adott országokban élő diaszpórán, a nyílt diplomácián és a gazdasági rákényszerültségen keresztül éri el.

Felettébb érdekes, ahogyan a szerző az Egy Övezet Egy Út projekteket empirikusan elemzi az adott ország megtérülése szempontjából. Emellett betekintést nyerünk abba a felfoghatatlan deficitbe és hitelösszegekbe, melyek gyakran országos elégedetlenséghez vezetnek, például Mianmarban, mi több növelik a Kínától való társadalmi félelmet. Kína erős és félelmetes, de tartozni neki és függeni tőle talán még ijesztőbb. A műben, nagyon sok nyilvánvaló mégis kevésszer emlegetett tényt hoz elő a szerző, azokra az esetekre, amikor országok nem mertek az érdekeik mellett kiállni, mert féltek a kínai reflexiótól. Számomra a legelgondolkodtatóbb az ujgur kérdés és Indonézia passzivitása volt.

Meg fogjuk látni a könyv elolvasása után, hogy Kína gyengesége pont ennek az erőltetett menetnek a hajszolásában rejlik, mivel nem veszik figyelembe az adott ország érdekeit, mely hosszú távon akár kontraproduktív is lehet. Ha nem is rögtön az amerikai befolyási övezetbe veti vissza az államokat, de egy neutrális, ellensúlyozó állapotba.

A könyvből megtudhatjuk, hogy nem kell az Egyesült Államokat se félteni a térségben. A legtöbb országgal szoros katonai kapcsolatot ápol, amely a képzéstől a biztonsági együttműködésig terjed. Kína ebben a szegmensben még le van maradva csak úgy, mint a közvetlen befektetések és segélyek arányát tekintve. Barack Obama korábbi amerikai elnök csendes-óceáni elképzelései viszonylag képesek voltak ellensúlyozni a kínai befolyást, másrészről ez intenzívebbé is vált emiatt. Azonban a Trump-adminisztráció és nagy perspektívából nézve az Egyesült Államok nem értékeli súlyához mérten a térséget, mely mindenképpen Kína javát szolgálja. Amin személy szerint meglepődtem, hogy nem volt Szingapúrban amerikai nagykövet 3 éven keresztül a Trump éra alatt.

Shambaugh ha egyenesen nem is jelenti ki írásában, de az adatok alapján nyilvánvaló, hogy Amerika továbbra is előnyben van Kínával szemben. Lehet nem fektet be a helyi infrastruktúrába, de továbbra is a legmeghatározóbb eleme mind a popkultúrának, mind a térség biztonságának. Ennek megváltoztatására a megoldást Peking számára a kínai propagandával való erélyesebb fellépés jelenthetné.

Amennyiben az Egyesült Államok képes lesz a térség országainak egy alternatívát nyújtani Kínával szemben, anélkül, hogy cserébe elköteleződést várna el tőlük, és jobban kiterjeszti érdekeit, élve komparatív előnyeivel, valamint gyakoribb látogatásokat tenne a térségben, akkor a „győzelem szele” – mely a közös egymás mellett élésben valósulhatna meg – Washington felé fog fújni. 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
Linkedin
Sóti Richárd

Sóti Richárd

Richárd alapszakos nemzetközi tanulmányok illetve párhuzamosan pénzügy és számviteles hallgató, 2022-től pedig a MIAT új kommunikációs alelnöke. A szervezetnél eddig eltöltött másfél éve alatt számos cikket, összefoglalót írt és szerkesztett. Fő profilja Kína nemzetközi kapcsolatai és az európai politika, illetve a globális diplomácia. Angolul és németül folyékonyan beszél, tanulmányai és alelnöki pozíciója mellett ezen két nyelven dolgozik nemzetközi kapcsolattartóként egy multinacionális vállalatnál. Érdeklődése kiterjed a programozás, ezáltal a kiberbiztonság és az adatelemzés területére is. Szabadidejében könyveket olvas és nyelveket tanul, lehetőségeihez mérten járja a világot.